1917-ben az Ernst Múzeumban állította ki munkáit. A kritika és a közönség egybehangzóan ünnepelte, egyszerre a vezető mesterek közé emelkedett. A Barcelonai Világkiállításon 1929-ben a Berekháti szélmalom című festményével nyert díjat. Alakos kompozíciói mellett tájképeket festett. Motívumai hasonlóak; tanyai viskók, cigányputrik, zöld vagy barnás gyep, mélykék égbolt felhőkkel. Festészetének színpada az Alföld. Szentes volt az a hely, amit e célra kiválasztott, tanyát és földet vásárolt. A határban születtek meg azok a nagy erejű színlátomások, melyek kivételes helyet biztosítanak Kosztának a magyar festészet történetében. A tájat és az itt élő népet múzsájának tekinti, melyről így vall: "Hogy miért lakom éppen Szentesen - nyilatkozott egy alkalommal - arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól, és csak itt tudok igazán dolgozni. Összes munkáim, amelyekkel feltűnést keltettem, mind mind tanyai alkotásaim. A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám, és annyira idekötnek, hogy úgy érzem másutt nem is igen tudnék dolgozni. Annyira magáévá tett és áthasonított e föld varázsa, hogy talán élni sem tudnék nélküle. És képeim, amelyeket itt alkottam éppen a magyar tájhangulat kifejező erejével képesek annyira hatni, mint azt a külföldi elismerésekből látom." Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella), Palatinus, 2002,