A magyar művészetnek is vannak naiv művészei, s vannak olyan mesterei is, akik képesek voltak a naiv művészet egyszerűségét, báját és keresetlenségét a nagy művészetbe integrálni, anélkül hogy naivitásuk modoros gügyögéssé vagy éppen giccses érzelgősséggé vált volna. Ennek a modern naivitásnak volt az egyik első és jelentős mestere a több min száz évvel ezelőtt született Pekáry István (1905–1981).

Pekáry Gömör megyében töltötte gyermekkorát, s 1923-tól, a Képzőművészeti Főiskolán a szintén gömöri Rudnay Gyulának lett növendéke. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert itáliai tanulmányai után Pekáry mesterének mutatta meg újabb stílusú munkáit, s Rudnay volt az, aki bátorította tanítványát a később oly jellegzetessé vált stílusának kimunkálásában. Ez a stílus pedig szépen ötvözte a magyar népművészet világát az itáliai trecento festészetével. Gazdag narratívájú, jól elmesélhető kompozíciók, világos, tiszta színek jellemzik Pekáry alkotásait, s valami olyan természetes naivitás, melyet az 1930-as évek egyik nagy művészettörténésze, Genthon István „a naivitásból származó, de cseppet sem naiv festészet’’-ként írt le.

Pekáry István sokoldalú művész volt. Festményei mellett illusztrációkat és színházi díszleteket is készített, külföldi színházak számára is. Sőt, nagyobb vásznait, érdekesebb kompozícióit szőnyegben is elkészíttette. E munkáit a Budai Szövőműhely Lánchíd utcai helyiségeiben szőtték. Részletezően mesélő, népiesen naiv stílusának remekül megfelelt az általa „képszőnyeg”-nek nevezett technika.

Pekáry életében hatszor rendeztek munkáiból életmű-kiállítást, utoljára a művész 70. születésnapján, 1975-ben az Ernst Múzeumban. Azóta szinte alig írtak róla, munkái csaknem kimentek a divatból. Pedig Pekáry olyan művész, kinek igényes alkotásai az 1930-as években fellendülő, s hivatalosan is kultivált naiv festészet legreprezentatívabb munkái. Olyan művek, melyek minden aprólékosságuk ellenére monumentális, nagy léptékű munkák.

Forrás: MNG