Mednyánszky László, a híres festő mindenét elosztogatta, és nagyon elhanyagolta a külsejét.

Egyszer, mikor már hónapokon át rongyos cipőben szaladgált, Farkas István a jómódú festőtanítvány rávette, hogy jöjjön el vele egy cipészhez.

Meg is találták a város legsötétebb, piszkos boltocskáját, a Király utcában. Világos, elegáns üzletbe, vendéglőbe nem volt az a földi hatalom, ami bevitte volna Mednyánszkyt.

Farkas tolmácsolta Mednyánszky óhaját: egy cúgos, jó nagy cipő kellene. A kisasszony felhúzott egyet a lábára. Mednyánszky boldogan, hogy ily gyorsan átesett a rettenetes problémán, nagyszerűnek is találta és kisietett a boltból. De pár lépés múlva mind szelídebben mosolygott, szórakozottan, ábrándosan nézett jobbra-balra – egyszerre a zsebébe nyúlt, és hirtelen mozdulattal igazított egyet a cipőjén. Megkönnyebbülten felsóhajtott és elragadtatva kiáltotta: - Milyen jó is ez a cipő !

Farkas István rosszat sejtve lenézett a „nagyszerű cipőre’’. A cipőből büszkén ragyogott ki a fehér harisnya… - Tudod, barátom, kicsit szorított, hát fölvágtam – de, azért mondhatom, kitűnő cipő…