Anna Margit (1913-1991)

Bár Vaszary János és Marc Chagall is elismerte a tudását, Anna Margit festőművész sorsában leginkább azzal szembesülhetünk, mit tehetnek egy tehetséggel a huszadik század legsötétebb évtizedei. A második világháború törvényei először a művészi érvényesülés lehetőségét vették el tőle, majd a férjét is – nem csoda, hogy érzékeny műveiből a fájdalom szól hozzánk. Vaszary János festőművész mondta róla, aki mestere is volt: „Kegyednek festék folyik az ereiben.” Már akkor felismerhette azt a kicsit groteszk, egyéni látásmódot, amely Anna Margit korai műveit is jellemezte.

A Borotán, egy dél-alföldi tanyán, paraszti zsidó családban, 1913-ban született (eredeti nevén) Sichermann Margit a falusi iskolában kezdett festeni, majd nagynénje beszélte rá a szüleit, hogy engedjék továbbtanulni. Kamaszként került Budapestre, ahol egy művészeti magániskolába iratkozott be, és az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) rajzóráit látogatta. A nyitott szellemű közeg felszabadítóan hathatott a lányra, aki 1930-ban élete meghatározó személyével, a hat évvel idősebb festőnövendékkel,

Ungár Ámos Imrével is itt ismerkedett meg.

A szegény zsidó fiatalok számára ingyenes tanulási lehetőséget biztosító OMIKE művészeti óráin a tanulók főleg „krokiztak”, azaz modellek után gyors rajzokat készítettek. Imre gyakran benézett ide, egyrészt gyakorolni, másrészt fűtött helyen tölteni az időt. Ő is vidéki zsidó családból érkezett, de míg Margitéknak szinte semmi kötődésük nem volt a valláshoz, addig a fiú Nagykállón, a szatmári zsidóság szellemi központjában nőtt fel. Budapesten a Műegyetemen kezdte tanulmányait, majd a Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Hogy ne tévesszék össze a zongoraművész Ungár Imrével, művésznevet választott: először az álmok fontossága miatt az Álmos vezetéknévre gondolt, de végül Ámos ószövetségi próféta után nevezte el magát. A két ifjú festő néhány napos ismeretség után magától értetődően összekötötte az életét, bár ekkor Margit csupán tizenhét éves volt. Nem hátráltatta őket, hogy alig van pénzük, hogy fűtetlen albérletekben élnek, a család elvárásai miatt összeházasodni sem akartak. „Ha összeadjuk az illegális és legális együttlétünket, akkor tizennégy évet élvezhettünk ebből a gyönyörűségből. Mást nem tehettünk, mint boldogan vállaltuk a szegénységet – emlékezett erre a korszakra Anna Margit egy archív felvételen. – Mindig falon festettünk, felszögeztük a papírt vagy a vásznat, és egymásnak háttal állva alkottunk. Amikor kész lettünk, megnéztük egymás műveit, és megbeszéltük.”

Eltéphetetlen, az utolsó pillanatig éltető összetartozásukról sok képük mesél, ahogy a fennmaradt leveleik is. Hogy az albérleti díjon spóroljanak, nyaranta mindketten hazautaztak a szülői házba, de naponta írtak egymásnak. Amikor ősszel újra találkoztak, összefűzték a leveleiket, amelyek így szinte szerelmes regényként olvashatók. 1935-ben házasodtak össze, 1936-ban Margit is befejezte a főiskolát, és Imrének először állították ki kiállításon a műveit. Később együtt hívták meg őket egy tárlatra, a feleség ekkor választotta művésznévnek az Anna Margitot. Szándékosan nem vállaltak gyereket, a művészetet tekintették életcéljuknak, miközben vegyes kritika fogadta a műveiket, a gyűjtők is keveset vásároltak tőlük. 1937-ben egy pályázat segítségével kijutottak Párizsba, ahol példaképüknek, Chagallnak is megmutathatták a műveiket. Elismerően szólt mindkettejük munkáiról, és azt tanácsolta, mindenképp maradjanak, és dolgozzanak a francia fővárosban. Ők viszont három hónap után hazatértek – részben mert elfogyott a pénzük, részben mert az Anschluss levegőjét sodorta a szél, és jobbnak tűnt visszajönni a „biztonságba”. Biztonságról persze már szó sem volt. És jött a rémálom Hazatérve a zsidótörvények folyamatos szigorodása miatt egyre kevesebb helyen állíthatták ki képeiket, el kellett hagyniuk a műtermüket, alig akadt munka, amivel pénzt kereshettek.

1940-től Ámost rendszeresen hívták be munkaszolgálatra, másfél évig volt az ukrán fronton, ahol majdnem belehalt a tífuszba. „Veled vagyok minden szabad gondolatomban, és Rajtad kívül semmi más nem ösztönöz az életben való szükséges hitemben…” – írta lázasan a feleségének. Anna Margit, amíg tudott, egy hadiüzemben végzett kétkezi munkát, majd hamis papírokkal bujkált barátoknál. Utolsó találkozásukkor az Ámosnak szerzett hamis iratokkal és civil ruhával várta, de a férje nem volt hajlandó megszökni. Azt mondta: „Menjen minden úgy, ahogy a víz folyik.” Felvállalta a sorsát, bár nem tudhatta, hogy soha nem tér vissza. „Felvette a hátizsákját és a bakancsát – idézte fel egy régi felvételen elfúló hangon Anna Margit. – Elindult reggel a Dohány utca 57.-ből, és azt mondta, nagyon kérlek, drágám, ne nézz utánam az ablakon. De én utánanéztem, ő nem nézett vissza. Kilépett a kapun, és soha többet nem láttam.” Valószínűleg a német Ohrdruf-Nordban halt meg, Margit még két évig várt rá. Gyakran festékre sem volt pénze.

A festőnő úgy döntött, Ámos emlékéhez úgy lesz méltó, ha él és dolgozik. Festményein az üvöltő bábok helyette sírták el, kiáltották ki a fájdalmat annak a kiállításnak a képein is, amelyeket az 1945-ben alakult Európai Iskola első tárlatára készített. Ez a háború után létrejött művészcsoport egyrészt célul tűzte ki, hogy hidat építsen a nagy elődök, Csontváry Kosztka Tivadar, Vajda Lajos, Derkovits Gyula felé, másrészt szeretett volna bekapcsolódni a nyugati művészet vérkeringésébe, illetve utat találni az ősi művészetekhez. 1948-ban az államhatalom fel is oszlatta az Európai Iskolát, tagjai, például Korniss Dezső vagy Bálint Endre innentől tiltott művésznek számítottak. Ahogy Anna Margit fogalmazott: „az ecsetemet soha nem piszkoltam be a szocializmussal”, azaz sem ő, sem a hasonlóan gondolkodók soha nem festettek szocialista-realista művet, inkább belső emigrációba vonultak. Kiállításaik nem lehettek, cikk nem jelenhetett meg róluk. Háromévente be kellett nyújtaniuk egy kérvényt, hogy kiállítást rendezhessenek a műveikből – Anna Margit először 1968-ban kapott erre engedélyt. Egy kerámiaműhelyben festett kerámiagombokat, abból tartotta fent magát a minimumon. Az ötvenes-hatvanas években a fillérekért kapható vászonvégeket engedhette csak meg magának, gyakran festékre sem volt pénze, ezért ceruzával rajzolt a vászonra.

1968-ban kezdődött egy új korszaka, amelyhez az általa is gyűjtött népművészeti tárgyak adták az ihletet. Gyűjtötte egyébként a babákat, a bábokat, amelyek szintén ihletadói voltak – a festményein a kiszolgáltatott, önállóságát vesztett embert jelképezik. Megmutatni a feldolgozhatatlant Bár megszenvedte a történelmet, a politikát, egy ismerőse visszaemlékezése szerint nem vált megkeseredetté, melegség áradt belőle, és szép baráti kapcsolatokat ápolt. Férje egykori munkaszolgálatos társa, Péter Imre grafikus-műkritikus lett a második férje, de a hatvanas években elváltak útjaik. Két gyermekük született: András és a neves ötvösművész, Vladimir. A hatvanas évek végén a tiltottból a tűrt kategóriába került, majd a hetvenes években jött el az az idő, amikor a holokauszt borzalmáról elkezdtek beszélni a túlélők, 1974-ben megjelent Ember Mária Hajtűkanyar, 1975-ben pedig Kertész Imre Sorstalanság című regénye. Majd Anna Margit is kinyitotta a lelkében az addig bezárt dobozt, és utat engedett harminc év elfojtott traumájának. Az átélteket megörökítő képei például Az elkésett Messiás, az És mivégre az egész teremtés? vagy az Ez az ígéret földje?. Élete végén több súlyos betegség gyötörte. „Kifestek magamból minden szomorúságot” – nyilatkozta egyik utolsó interjújában, és amikor már nem tudott festeni, az élethez sem ragaszkodott. 1991. június 3-án engedte el végképp az ecsetet.

Forrás: Nyáry Krisztián: Festői szerelmek, Corvina