Ország Lili (1926-1978)

Ország Lili (1926-1978) Falak  36×35cm olaj, karton Jel.j.l. Ország

Oestereicher Lívia Éva néven születet 1926. augusztus 8-án Ungváron magyar honosságú és anyanyelvű, izraelita vallású, cseh állampolgárként. Cseh nyelvű gimnáziumba járt, így kitűnően tudott csehül, ezenkívül megtanult latinul, németül, később héberül és angolul is. A családnak deportálásuk után hamis papírokkal sikerült a Kassán veszteglő vonatból kimenekülnie, s Budapestre szöknie, itt vészelték át a háború további részét.

1945 és 1950 között a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István, Berény Róbert, Szentiványi Lajos tanítványa volt, 1948-ban magyarosította nevét Ország Lilire. Férjével, Majláth György gyógypedagógus-pszichológussal az I. kerületi Fiáth János utca egyik egyszobás lakásában éltek. Ország Lili szinte haláláig ebben a harminc négyzetméteres műterem-lakásban élt és alkotott.

1950 és 1954 között az Állami Bábszínházban dolgozott díszletfestőként, 1960-tól haláláig díszlet- és jelmeztervező volt és vezette a festőműhelyt. Szőnyi hatását tükröző korai akvarelljei után szakított a nagybányai hagyományokkal, 1951-52-ben szürrealista képeket kezdett festeni.

A szellemi szabadságot nélkülöző és tiltó korban a bábszínházban talált menedékre az Európai Iskola képviselőivel, majd 1953-ban megismerkedett Bálint Endrével, akit elfogadott mesteréül. 1952-ben Tihanyban megfestette a magtár épületét, rátalálva a Bibliában is szimbolikus jelentőségű mag témájára, s itt látható először a fal, mint téma, ami később központi problematikája lett.

1956-os bulgáriai útja hatására születtek ikonos képei. A hatvanas években a szürrealisztikus elemeket felváltotta a konstruktív terű képi világ, fő témája a romváros, a lerombolt falak lettek.

1962-ben a prágai zsidó temetőben járt, ahol a kövek inspirációjára a stilizált héber írásjelek váltak festészetének központi motívumává; 1966-ban jutott el Izraelbe.

1968-tól új motívum jelent meg művein, a nyomtatott áramkör képe. 1969-ben Pompeibe utazott, az ottani élmények vezettek élete összegező művéhez, a 48 táblából álló Labirintus-sorozathoz.

A képeken a modern, technikailag lenyűgöző civilizációt kötötte össze az eltűnt időkkel, festői eszközeinek és motívumainak felhasználásával az ókori mítosz jelenben való átélését, a történelem és a művészet időtlenségét ábrázolta. A sorozat együttes kiállítására csak halála után, 1980-ban került sor.

Művei nehezen sorolhatók az ismert áramlatokba, korszakait inkább témái és technikái határozzák meg. Különös látásmóddal alkotott képi világán átsugárzik a szorongás, az elhagyatottság, de benne van az örök emberi reménykedés is.