Tóth Menyhért (1904-1980)

Tóth Menyhért  Halászok, 1960-as évek   60×80cm olaj, vászon Jel. b. l. TM
Tóth Menyhért  Virágcsendélet könyvekkel, 1960-as évek  60×50cm olaj, vászon Jel. j. l. TM
Tóth Menyhért  Védelmező, 1960-as évek  80×65cm olaj, fa   Jel. b. l. TM
Tóth Menyhért  Anya gyermekével, 1960-as évek   65×40cm olaj, fa  Jel. b.  l. TM
Tóth Menyhért  Anya gyermekével, 1950-es évek 35×25cm olaj, papír  Jel. j. l. TM  / Kiállítva, Reprodukálva
Tóth Menyhért  Leány kakassal, 1950-es évek 57×38cm olaj, papír  Jn. /  Kiállítva, Reprodukálva
Tóth Menyhért  Virágok vázában, 1950-es évek  44×30cm olaj, papír Jel. j. l. TM
Tóth Menyhért  Leányka,1956  31×25cm olaj, papír J. b. l. TM 56

" Tisztába kell jönnünk helyzetünkkel, szerepünkkel, és azzal, hogy miért élünk. Minden emberben van valami, ami csak az övé - valamiért született, valami csak neki adatott meg. Ez az, amiért él, és kell is, hogy értelme legyen életének."  - Tóth Menyhért

Gyermekéveit Miskén töltötte. Tanulmányai befejezése után is ide költözött vissza. Hivatásában elszigetelten, magányosan, 1945-1958 között mezőgazdasági munkából, szobafestésből élt, s noha a festészettel nem hagyott fel, munkáit - 1941-es kiállításán kívül -1964-ig nem mutatta be. Három évtizednyi ismeretlenséget követően ekkor ismerték el művészetét. Festészete a falu jegyében fogant, a természetben találta meg valódi otthonát: a falusi ember gondolkodás és érzésvilágát ötvözte képzeletének élménytárával, a művész tudatosságával, a modern művészet eszközeivel. Iskolákhoz nem köthető piktúrája mellőzte a mesterség érvényben lévő szabályait, a naiv festők teljességigényű kozmikus világképével, természetlátásával, a primitív művészettel mutat rokonságot.

Ösztönös alkotó, aki a mű küldetésére figyel; a részletező, naturális valóságábrázolástól, stilizálástól a formák egyszerűsödésén át az absztrahálásig vezetett művészete. Festészeti eszménye a teljességet magába foglaló kerekded forma, az ösztönös és erkölcsi töltésű festészet. 1930-1935: Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Vaszary János, Réti István, Kandó László. Ezt az időszakot az allegorikus megjelenítés hatja át. Főiskolásként kubisztikus kísérleteiben a formák benső rendje szerint jelzi geometrikus felosztottságukat. Rajzos, dekoratív, kalligrafikus formaképzésű munkáin a kígyózó vonaldiagrammok, az arany sárga színek dominálnak. Korai munkáit Kalocsa környéki folklorisztikus ornamensek, a szürreális fantázia- és álomvilág stilizált formakultúrája, szecessziós vonalvezetése jellemzi.

Elbeszélő festészetének témái a falu életéből, a mindennapi tevékenység köréből erednek: falusi-paraszti környezet, naiv mesevilág, az ellentétek egysége, jó és rossz küzdelme, az élet körforgása. Az emberi test esetleges részletformáit fokozatosan elhagyja egy egyetemesebb formarend érdekében. Az életművét végigkísérő mágikus, metafizikus tartalmú képfeliratok, "mondatszalagok" már ekkor feltűnnek képein (Költözködés, 1938; Boldogasszony, 1939; A jó kovács, 1942). Az 1958-ig terjedő időszakban formái szorosabban kötődnek a valóság látványelemeihez; a spontán meseszerűség szürrealista megjelenítése helyett a színekkel formázott figurák, az életképi elemek kerülnek előtérbe, amelyek megformálásában a típusalkotás vezeti.

Expresszív realista, plasztikus és derűs képein a sorsot, az emberi életet stilizálja: palántázó ember, mezei jelenetek, ismétlődő mozdulatok (Kecskenyáj, Halászfiú, Káposztaszedők, Szemnézők, Vályogvetők, Cséplésnél) jelennek meg. Gyakori motívuma a jó pásztor báránnyal. A formák tömören idomulnak egymáshoz, dinamikus ritmustömböket alkotnak (Harmonikás, 1949; Palántázók, 1952). Színskálájának alaphangja ekkoriban a kék.

Az 50-es években bontakozik ki portréfestészete expresszív lélekrajzai folytatásaként (Ifjúkori önarckép, 1934-35). A szabályostól eltérő esetlegesebb, torzabb fejformákon a jelképi mozzanatok felerősödnek, egyetemes meghatározást nyújtanak az emberről (Ősöm, 1950). Expresszív realista fejsorozata érett stílusának előkészítője. Alakjai többnyire groteszkek, sérült szeműek, madárfejűek, a falu hiedelemvilágát, babonáit, ősi félelmeit idézik. Ironikus emberfelfogását jelzi, hogy gyakran maga is benne van a képben: összetört testének-arcának - a gümőkór egyik szemét megtámadta; festőinasként fél lába átfagyott, ezért amputálni kellett - külső jegyei figuráin is fellelhetők. Az 1974-ig terjedő mitologikus vagy örvendező korszakában az életképszerű részleteket szimbolikus, tömörítő ábrázolás váltja fel.

Fokozatosan lemond a perspektíva alkalmazásáról: az ábrázolásmód frontális, két dimenzióra redukálódik, a motívumok síkban, egymás mellé-fölé állítva jelennek meg. A képtémák között emberi tulajdonságokkal felruházott állatok (emberarcú bárányok, emberhalak, a fákat is emberiesíti ), csendéletek, egy-két alakos munkák szerepelnek (Parasztok, 1971; Afrika, 1972). A világot, az élőlényeket és élettelen tárgyakat organikus egységben mutatja meg; az egészséges életöröm, ujjongás mellett a félelmet, a drámát is jelzi (Veszély, 1972).

Az ún. "fehér" korszak az életmű szintézise, festészeti nyelvújítás. Vonalai egyre szűkszavúbbá redukálódtak, jelzésszerűvé váltak, az egyetlen fehér szín felé tömörültek. Egyvonalas rajzai a formai absztrahálás remekei. A színek színének tekintett fehér a humánum, az ártatlanság, a béke, olykor a gyász szimbolikus színeként jelent meg. A 60-as évek elejétől a képek alapozását adta a fehér szín, erre kerültek a rózsaszín, okker, törtszürke motívumok. A 70-es években élénkebb színekkel alapozott, s a késsel felhordott festékréteget fátyolszerűen vagy éppen rögösen, érdesen a fehérbe kevert minimális szürkével vonta be. A drasztikusabb tónusok így elrejtőztek, a képfelület pasztózusabbá, sejtelmessé, dombormű hatásúvá vált (Az óceán gondja, 1972; Védelem, 1972). A korábban készült munkák egy részét is e fejlesztéses, szakaszos szín- és formaképzéssel dolgozta át, illetve elkészítette fehér változatukat. Az ősi-népi kifejezésmód művészetében a modern európai festészet vívmányaival párosult.

Forrás: art-portal.hu