Rudnay Gyula (1878-1957)

Nyomtatóbarát változatSend by email

"A mi művészetünk alapja csak e föld és e föld népének kultúrája lehet. - Ha megvan a magyar zenének, a magyar dalnak a maga külön világa, akkor meg kell lennie a magyar piktúrának is" - vallotta Rudnay, s e meggyőződése vált művészi ösztönzőjévé gazdag életműve kialakításában.
A magyar nép, a hazai táj jellemző sajátosságait kereste, ősi hagyományait, hogy a népdal tisztán csengő rigmusai nyomán megteremtse a maga őszinte, a nép talajából fakadó festészetét.

Rudnay Gyula  (1878-1957)  Bábonyi táj, 1940

Ha Rudnay tájképeit vizsgáljuk, különösen kis tollrajzait, amelyeken még világosan ott van a közvetlen szemlélet nyoma, vagy néhány könnyedén oda lehelt színfoltból álló akvarelljét, sőt néhány újabb vásznát is, amelyen olykor valami nála egészen szokatlan és új, friss levegősség ragad meg ... meg kell éreznünk, hogy Rudnay szereti a természetet, odaadással, a lírai megérzés szent vágyával közeledik hozzá, de nem természetfestő, még az impresszionismusnak Zola által adott értelmezésben sem, az ő képe nem "un coin de la nature vu ŕ travers un temperament", hanem éppen fordítva "un coin du temperament vu dans la nature". Rudnay tájképei is tanulmányportrait-k.

A táj lelkét, a táj érzését akarja kiolvasni, azaz a maga érzését, a maga tépelődő lelkének vívódásait érzi bele a tájba s ezzel szinte perszonifikálja a tájképen. Gyönyörűen megfestett fái mint fantasztikus lények lobognak föl az égre. Mint félelmes gigászok állnak ott, akiknek ágakká görcsösödött testét belső lázak emésztik. Lombjuk csodálatos árnyalati finomságokkal megfestett hajzatában viharok emléke fészkel.

A drámai vívódások, amelyek Rudnay lelkében viharzanak, egymást marcangoló felhőszörnyekké nőnek figurális képeinek vagy kompozícióinak tragikus hátterein. De néha tájképei fölött az alacsony parasztviskókra roskadó roppant ég feszültségében is ott forr ez a viharmag és ott lobog ez a balladai pátosz.

 Katt !

Forrás : mek.oszk.hu