Erdei Patak 26×41cm olaj, vászon Jel. j. l. Mednyánszky Katt !
Mednyánszky László 1852. április 23-án született egy arisztokrata család sarjaként. 10 éves volt, amikor Beckóból, Nagyőrre költöztek. Eleinte nehezen fogadta el a változást, de később szinte szenvedélyesen szeretett bele a mesébe illő környezetbe, a vadregényes, méltóságteljes és csodaszép tátrai tájba. Ez ösztönzően hatott a művész lelkivilágára.
1871-ben mérnöknek tanul, de nem bírja sokáig. Egy évre rá már a müncheni festészeti Akadémián találjuk, a Cornelius-utód Stráhuber tanítványaként. Itt unja az akadémiai stúdiumokat és nem érzi magát jobban Seitz festőosztályában sem. 1873-75 között a párizsi Akadémián a történelmi zsánerfestőnél, Isidore Pilsnél tanult, bár Mednyánszky az akadémiai oktatással sosem volt megelégedve. De hatása megmutatkozott a rajztechnika elsajátításában, az olajfestészetben szerzett jártasságban és a figurális festészet tanulmányozásában. Mednyánszky akadémiai tanulmányi során is megtartotta gyermekkorától formálódó vonzalmát a táj, elsősorban a bensőséges hangulatú lírai táj iránt, s ez szinte előkészítette számára az utat Barbizonba.
Franciaországi tartózkodása alatt nagy tapasztalatokra tett szert. Alkalma volt saját elképzelései szerint kibontakoztatnia művészetét. Sikerült mesteri szintre fejlesztenie tájképfestészetét. A barbizoniak tájképszemlélete nyilván összhangban volt Mednyánszky gyerekkorából és későbbi természeti élményeiből is fakadó festői világával. A barbizoni mesterek a művész személyes átélését, egyéni érzelmeit és hangulatait festik tájba, de a realitás határát nem lépik túl. Mednyánszky érdeklődése a természeti jelenségek szokatlan hangulata és az ezek következtében keletkezett fényhatások az erdőbelsőket ábrázoló tájképein tűnnek fel. A klasszikus barbizoni festőkön kívül, legalább röviden, meg kell említeni Odilon Redon hatását is, akinek érdeme abban rejlik, hogy Mednyánszky festészeti technikáját „felszabadította” (a festésnél az ecseten kívül más eszközöket is használtak, pl. rongyot, fadarabkákat, spachtlit stb.) és festésmódját (pasztózusabban kezdett festeni, kihasználva a vászonra vitt színek plasztikai értékét). Alkotásaiban a barbizoni hangulatok közvetlen hatásának utórezgéseivel találkozunk: a barbizoni tájképszemlélet és festésmód még hosszan, megközelítőleg a XIX. század nyolcvanas éveinek végéig egyértelműen jelen van alkotásaiban, s át- meg átszövi egész alkotói tevékenységét.
1877-ben elhagyta Franciaországot, Szolnokra utazik. Itt találkozik a bécsi August von Pettenkofen festővel, és más osztrák festőkkel, akik az ég és a föld fényjátékát, a visszatükröző vízfelületet tanulmányozták. Az alföldi táj atmoszférája odavonzotta az osztrák festőket. Pettenkofen hatására Mednyánszky képeinek tónusa levegősebbé és világosabbá vált. Rövid, de nagy hatású közjáték a szolnoki látogatása, melynek köszönhetően a tátrai témák, hegyi tájak, zúgó patakok az Alföld sík, mocsaras vidékével és a Tisza végtelenbe vesző folyókanyarulatának motívumával gazdagodnak. Ez a motívum, a folyókanyarulaté, valójában már korai nagyőri tájképein feltűnik. Egész életében megszállottan festette ezt a képein mind absztraktabbá váló formai alakzatot. Motívumokban gondolkodott, nem képekben. A motívum, mint szimbolikus tartalmak hordozására kész formai alakzat, nem csupán a nap- vagy évszakok módosulásaiban, hanem a változó táji környezet kontextusában is megjelent, s Mednyánszky összes festői eszközét kipróbálta rajta. Maga a motívum is sajátos metamorfózisokon megy át, kiterebélyesedik és egy mocsaras, lápos tájba vész, vagy hirtelen hegycsúcsok szökkennek körötte az égbe és felveszi egy tengerszem amorf körvonalait. A motívum immár nem is motívum, hanem képtípus, képszerkesztési mód, kompozíciós séma, melyet Mednyánszky élete folyamán kedve szerint tölt meg színekkel, fényekkel, hangulatokkal, különböző jelentésekkel.
1883-ban anyja halálakor Nagyőrre utazott. Mednyánszky egyetlen állandó műterme a nagyőri kastély gazdasági szárnya mellett épült fel. Ott dolgozott és ott őrizte azokat a műveket, amelyektől nem akart megválni. Ott dolgozta ki vázlatait, melyeket külföldi útjairól hozott haza, hogy a nyugodt környezetben befejezhesse őket. A műtermet feltehetően a művész párizsi tanulmányai alatt építtette fel édesapja. Olyan helyet talált neki a kastély mellett, ahol Mednyánszky nem érezte magát feszélyezve a család jelenléte miatt és nyugodtan dolgozhatott. Habár Nagyőr messze volt a művészet központjaitól, Mednyánszky festéket, igen finom vásznat és kiváló minőségű francia papírt hozatott oda magának, úgyhogy a műteremben semmiben sem szenvedett hiányt. Mednyánszky kedvenc motívumai közé tartozott a Poprád folyó környéke Nagyőr mellett, a maga jellegzetes kanyarulataival és meredek partjaival. Ez a motívum éveken keresztül újra meg újra megjelent műveiben. A tájrészletek természethű ábrázolásáról egyre inkább áttért a táj keltette hangulatok ábrázolására s leginkább a köd, a vihar, a virradat és az alkony hangulatai foglalkoztatták.
Mednyánszkyt soha nem a konkrét táj, hanem a belőle kivonható hangulat érdekelte. Tájképfestészetében fokozatosan felhagyott az akadémiai festészetben olyannyira nélkülözhetetlen figurális staffázzsal, és a festmény egyes részleteinek vizuális hatásmechanizmusa kezdte foglalkoztatni; a részletekre és az ábrázolt valóság hangulatának kifejezésére helyezve át a hangsúlyt. Mednyánszky lelke mélyén elégedetlen és szabad, pontosabban mondva, örökké szabadság és függetlenség után áhítozó, a kor szokásai és szabályai ellen lázadó ember mindenhol otthon volt. Bárhol jól érezte magát, ahol festett, úgy a bohém Párizsban, mint a nagyvilági Budapesten, Bécsben, a végtelen magyar Alföldön, szülőhelye, Beckó romantikus zugaiban, vagy a régi családi kúriában, a Tátra-alján álló Nagyőr kastélyában. Igyekezett megérteni a művészetet és az őt körülvevő világot, saját lelke mélységeit és rejtett zugait, a közeli és távoli embereket, kiknek sorsával szívesen azonosult. Köztük élt, és alkotott, kételkedett, szenvedett, szeretett, nekik vetette vászonra legbelső vágyait, miközben mindent lefestett, amit látott és érzett. Kereste azt a bizonyos fénysugarat a sötétségben, amellyel oly hatásosan megvilágította képeit, a fájdalmas, szubjektív módon eltúlzott látomást, amelyben kínok és szenvedések közepette megszületett a modern festő és a sui generis modern kifejezése.
Irodalom: Markója Csilla: Mednyánszky László Lyka Károly : Magyar tájképfestők